(Nederlandse tekst)

Szeretem a szép magyar anyanyelvemet…  

Az egyik utolsó gyermekvonatos 100 éves lesz

“A múlt héten meglátogattam egyik belga olvasómat. A hölgy az előző nap éjjel egy óráig fent volt, hogy megfőzzön számomra  egy igazi magyar pörköltet. Másnap, látogatásomkor nem volt szabad nemet mondanom, amikor egy pohár igazi Egri Bikavért is adott hozzá! A lánya is megjött, hogy megkóstolja az ebédet. 75 éves a leány…”

Ezt így sokszor elméséltem látogatásom utáni hetekben. Mindig egy kicsit kellett gondolkodniuk az embereknek, mire rájöttek, hogy az utolsó mondat mit jelent: akkor az édesanyának még sokkal idősebbnek kell lennie! Hát igen, az Onze Lieve Vrouwe Waver nevű faluban élő Van Rompay-Béber Anna feltehetően a legidősebb előfizetőnk. Augusztusban 100 éves lesz. Már most gratulálunk születésnapja alkalmából. Isten éltesse! (Hát igen, a jó Isten éltette, mégpedig száz évig…)

Anna valamint Annuska leánya életében tükröződik a huszadik századi magyar történelem: az Első Világháború után, a vesztes országokban gyakori volt az éhinség. Hollandiában – és később Belgiumban is – segélyakciókat szerveztek: sok száz, vagy inkább sok ezer magyar gyermeket vonatra tettek és elhoztak ide, Hollandiába és Flandriába,  hogy egy fél évig jóllakjanak és felerősödjenek. Sok gyermek pedig itt maradt, élettársat talált itt magának és családot alapított. De azoknak a gyermekeknek is, akik fél év elteltével hazamentek, még sokáig fennmaradt a kapcsolatuk Hollandiával és Belgiummal. Lapunk olvasói közül is viszonylag sokan vannak, akiknek a húszas évekből ismert gyermekvonatok révén van kapcsolatuk Magyarországgal.

Mint említettük, Anna is ilyen gyermekvonatos gyermek volt. 1924-ben, tizenegyévesen érkezett Belgiumba. Végül egy értelmiségi, jómódú hölgyhöz költözhetett. Nevelő anyja, aki vőlegényét elvesztette a Diksmuide-i csatában, nagyon megszerette Annát, és szerette volna, hogy nála maradjon. Engedélyt kért a hatóságoktól meg Anna szüleitől, akik végül beleegyeztek, hiszen Magyarországon nagyon rossz körülmények között élt a nép.

1935-ben férjhez ment a híres Jozef van Rompay honismerettanárhoz, akinek nevét az önkormányzat kiíratta a ház falára. Két leányuk volt: Sárika, akit Sara von Hoofról, Anna nevelőanyjáról neveztek el, és Annuska, aki magyar édesanyja nevét kapta. Jozef a nyolcvanas évek végén elhunyt.

Kilencvenkilenc évesen Anna még mindig önállóan lakik abban a házában, amelybe kisgyermekkorában költözött be!  Egész életében érdekelte a kultúra, sok szociális és kulturális szervezet tagja volt. Mindig édesapja intelmei szerint élt: ” Légy mindig kedves és hálás!” Anna is mindig hálásan fogadott mindent, amit a sors adott neki és mindenkihez kedves szavakkal fordult. Nemrégen még a közeli idősek otthonába ment mindennap, hogy segítse a szegény öregeket ott…

Anna soha nem felejtette el az anyanyelvét (én is mindig magyarul beszéltem vele telefonon és a látogatásomkor), mindig meg tudták őt találni, ha a környéken bajba került vagy segítségre szorult egy magyar. Így volt ez 1956-ban is. A forradalom után sokszor hívták Annát, hogy nyelvi segítséget nyújtson a menekült magyaroknak. Nemsokára a saját házában is megfordultak magyarok. Köztük az a 23 éves szimpatikus férfi is, Bódi Gyula, aki később elvette feleségül Annuskát. Így Annának végül is magyar veje lett. Sajnos Gyula pár éve elhunyt.

Tavaly nyáron Anna még ellátogatott Budapestre. Még mindig tartja a kapcsolatot a kilenc évvel fiatalabb öccsével és a magyar rokonaival. Lányai gyakran meglátogatják és elviszik rendezvényekre. Anna nagyon örül minden feléje irányuló jóságnak. Beszélgetésünkkor többször is elmondja: “Sosem kérek semmit, de sok mindent kapok!” Ezt hálásan megköszöni a jó Istennek, hiszen az a jelszava, hogy “ A hála a szív emlékezete!”

Írta és fényképezte :  Edwin van Schie · fordította Törteli Nikolett